A mai nap elején, mikor a varázslatos iskolabusszal útnak indultunk az egyetemtől, még nem is sejtettük, mennyi izgalom vár ránk.
Miután szerencsésen megérkeztünk a Velencei-tóhoz először a
Dinnyési-fertőt néztük meg egy vezetett túra keretein belül. Szakvezetőnket, Fenyvesi Lászlót követve elindultunk a 2010-ben létrehozott Madárdal Tanösvényen. Nem is gondoltuk, milyen fontos szerepet tölt be a legeltetés a természetben: ez biztosítja a gazdagabb, változatosabb élővilágot, a kaszálás más hatást fejt ki a növényzetre és az állatvilágra. A szürke marhák megcsappant száma miatt, ma már inkább a rackajuh legeltetése a gyakoribb a vidéken.
Betekintést nyerhettünk a Dinnyési-fertő történelmébe is: A fertő korábban a Velencei-tó szerves részét képezte, az 1800-as évek végén választották le a tóról. Maga a fertő elnevezés a feredő, fürdő szavakhoz köthető, ez jelzi, hogy korábban jószágok fürdetésére használták ezt a sekély vizű, szikes tavat. Megtudtuk, hogy az 1920-as években a kihalás szélére sodródott az országban a nagy kócsag, mely bár egy ideig a Kis-Balaton területére visszatért, azonban 1950-től csak Dinnyésen tűnt fel. Emiatt az 1958-ban létrehozott Velence-tavi Madárrezervátum 545 hektárját néhány év elteltével fokozottan védett területté nyilvánították.
Választ kaptunk arra is, miért fordul elő annyi madár a környéken. A lucerna például vonzza a rágcsálókat, melyek sok madárnak jelentenek táplálékot. A székicsér meglepő módon a tehénlepényben fészkel, a batla pedig a szarvasmarhákat követi, mert körülöttük találja meg kedvenc táplálékát, a piócát.
Utunkat a madármegfigyelő torony felé vettük, de még eközben is számos érdekességre bukkantunk. A fűszálak között észrevettünk sisakos sáskákat, melyek a jó rejtőzködési képességüknek köszönhetően túlélik a seregélyek érkezését és kóstoltunk sóballát, melyet manapság előszeretettel használnak salátákhoz,.
A toronyból szép kilátás nyílt a fertőre, ekkor tűnt fel igazán, milyen sok madár pihen a vízen. Távcső segítségével közelebbről is szemügyre vehettük az éppen ott tartózkodó madarakat. Láthattunk nyílfarkú récéket, melyek neve találóan leírja, mennyire egyenes a farkuk. Különösen jól felismerhetők, mikor a vízben fejjel lefelé állva eszegetnek. Megfigyelhettük továbbá, ahogyan a kanalas gém és a nagy kócsag egymás mellett sétál a fertő közepe felé, előbbi folyamatosan lemaradozva, vizet szürcsölve. Végül a távcső segítségével káró katonát és szürke gémet is észrevettünk. A fertő mellett kicsit megpihenve nagyon jól esett hallgatni különböző madárcsicsergéseket és bőrünkön érezni a nap melegét. Nehezen hagytuk ott ezt az idilli környezetet, de tudtuk, hogy még más program is vár ránk a délután folyamán. A visszafelé vezető út sem telt unalmasan, ugyanis szemtanúi lehettünk egy legelő rackanyájnak, így közelebbről is szemügyre vehettük jellegzetes V alakú, csavart szarvukat. Visszaérkezve a kisbuszhoz Pákozd felé vettük az irányt, hogy megnézzük az Ingóköveket.
Már az előző bejegyzésemben is említettem a geocaching nevű szabadidős tevékenységet. Ez a hobbi a kincskeresés szenvedélyén alapszik, miközben mai modern eszközökkel ötvözi a természetjárást, utazást és az ismeretterjesztést. A résztvevők geoládákat keresnek mobiltelefonjuk segítségével, melyek megtalálását bejelölhetik az alkalmazásban, illetve, ha kedvük van, választhatnak egy apró tárgyat a dobozból. Hazánkban már 21 éve megtalálhatók ilyen ládák, ezek száma mostanra az ötezret közelíti.
Az Ingókövek felé vezető ösvényen még épphogy csak megtettünk néhány métert, mikor a tanárnő észrevette, hogy a közelben is elrejtettek egy geoládát, így a csapat lelkesen szemlélte a terepet a megbúvó láda után kutatva. Sikeresen meg is találtuk, így ezzel az örömmel folytattuk tovább az utunkat. Egy rövid séta után megérkeztünk a gránitból álló sziklaalakzatokhoz, az Ingókövekhez. A mállást és kőzetpusztulást jól demonstrálja a Kocka-kő, az élén egyensúlyozó gránittömb úgy tűnhet, mintha bárki el tudná mozdítani.
A nap még tartogatott egy meglepetést számunkra: az út mentén egy kóbor kutyába botlottunk. A nagyon lefogyott háziállatot nem volt szívünk magára hagyni, így megállapodtunk, hogy a kutyust, Zét, magunkkal visszük és megpróbáljuk megkeresni a gazdáját. A kisbusszal Budapest felé indulva még megálltunk a benzinkúton, ahol egy segítőkész hölgy eligazított bennünket egy velencei kutyakozmetikához. Szerencsére a kutya nyakörvében volt chip, így azt leolvasva sikeresen megtaláltuk a gazdát, aki már egy ideje kereste a Pablo névre hallgató kiskedvencét.
